A fák suttogása

Mirella ujjheggyel követte a nyírfába vájt friss barázdákat. A gyanta még nem száradt meg teljesen, aranysárga cseppként ült a fehér kéreg peremén. Borda feszülten figyelt, orrával a sűrű cserjés felé bökött, halk, rekedt morgása jelezte, hogy a jel hagyója nincs messze. Mirella bosszúsan rántotta meg a vállát; elég volt mára a bujkálásból, de a kíváncsiság és az óvatosság előbbre való volt a kényelemnél.
Pár lépéssel beljebb, a sűrű mogyoróbokrok takarásában megpillantották az ekhós szekeret. Úgy látszik, a sebtében összetákolt tengely bírta a strapát, de a továbbjutás mégis elakadt. Az idős asszony, akit nemrég még a sártenger fogságából mentettek ki, most a szekér mellett állt, és dühösen hadonászott egy vaskos fadarabbal. Amikor megpillantotta a közeledő párost, nemhogy megkönnyebbült volna, de még morcosabb képet vágott, mint amikor a sárban vesztegelt.
– Hát maguk azok? – sziszegte az asszony, hangjában több volt a méreg, mint a hála. – Azt hittem, a porkolábok már rég rács mögé dugták a vásári népséget! Mit ólálkodnak itt, amikor a gázlót teljesen lezárták azok a hordóhasú fegyveresek?
Mirella szája sarka gúnyos mosolyra rándult. Nem ijedt meg az öregasszonytól, sőt, a dühös fogadtatás kifejezetten szórakoztatta. Lépett egyet előre, miközben Borda védelmezőn melléje húzódott, sárgás szemeit az öregasszonyra szegezve.
– Kedves néném, ha nem segítek azon a tengelyen, most a porkolábok szekerét húzná – vetette oda Mirella könnyedén, de élesen. – Jobb lenne, ha a mérgelődés helyett inkább megmondaná, merre vezet az a titkos csapás, amit a nyírfán hagytak.
Az idős asszony dühösen köpött egyet a porba, de a makacssága mögött feszültség vibrált. Tudta, hogy a két jövevény nélkül esélye sem lett volna elkerülni a fogságot, mégis nehezen viselte a kiszolgáltatottságot.