A haragos útmutatás

Az idős asszony megvető pofát vágott, de a távolból felhangzó lódobogás és a láncok csörgése gyors döntésre kényszerítette. Bosszúsan bökött a vaskos fadarabbal a mogyoróbokrok mögött sötétlő, szinte teljesen benőtt vadcsapás felé.
– Arra van, ha annyira siethetnékük van! – vetette oda rekedten. – De ha a porkolábok elkapják magukat, az én nevemet ki ne ejtsék a szájukon!
Mirella nem várt további hálálkodásra. Egyetlen intésére Borda már fordult is, feszült izmokkal, halkan morogva vezetve az utat a sűrűbe. A fák ágai között hirtelen megélénkült a szél, mintha a levelek fojtott suttogással figyelmeztetnék őket a közeledő veszélyre. A porkolábok hangja egyre közelebbről hallatszott a gázló felől, fémes kiáltásaik átvágtak a lombok zúgásán.
A két menekülő dühösen, de végtelen óvatossággal vetette be magát a bozótosba. Mirella léptei szinte nesztelenek voltak, ám a belső feszültségtől az arca megkeményedett. Nem elég, hogy az öregasszony hálátlanul vicsorgott, de a fegyveresek közelsége miatt most minden másodperc számított. Hirtelen, egy sűrű tölgyfa tövében Borda megtorpant, és orrával egy mohás sziklára bökött. A kőbe ugyanaz a különös jel volt karcolva, mint a nyírfán – egy apró menedékház formája, amely a sűrű mélyén lapuló biztonság felé mutatott.