Nesztelen léptek a fák között

A fák árnyéka hűvösen s sötéten borult rájuk, amint végleg maguk mögött hagyták a roskadozó kerítés vonalát. A magas fűben még a saját lépteik neszét is elnyelte az éjszakai szellő lágy duruzsolása. Borda hatalmas sziluettje nesztelenül haladt elöl, mintha maga is a sötétségből szövődött volna, széles vállával nyitva utat a gallyak között.
A távolból, a híd felől hirtelen egy álmos katonai kurjantás törte meg a csendet. Az egyik strázsa a másikat szólongatta valami lefelejtett köpeny miatt, ám a hangok hamarosan elhaltak a kövér füstszagban és a saját kényelmükbe zsibbadt katonák morajában. Mirella halkan elmosolyodott a sötétben: a kunyhóból felszálló csípős gomolygás pontosan elérte a célját, s a hídfőnél állók eszébe sem jutott a hátsókert bozótosát kémlelni.
– Na látod, Borda, a gyanakvó strázsánál csak a kényelmes strázsa a jobb szövetséges – susogta a lány vidáman, miközben hajlékonyan átbújt egy alacsonyan nyúló ág alatt. – Mire észbe kapnak, mi már messze járunk.
A sűrűsödő fák között végül kibukkant a tisztás pereme. A holdfény ezüstös csíkot húzott a nedves fűszálakra, kijelölve a biztonságos utat a csendesebb vidék felé. Mirella megállt egy rövid pillanatra, igazított egyet a vállán lévő szüszőn, s megelégedetten bólintott. Borda halkan kussantott egyet, majd intő jelére mindketten kileptek a tisztás selymes homályába.