Egérút a hátsókertben

Mirella hálás mosollyal intett az öregnek, s még egy marék aszalt szilvát csúsztatott a megilletődött legénykék markába.
– Jó egészséget, Jakab bátyám! A füst meg majd csak kiszáll valahogy – kacsintott vidáman, majd egyetlen könnyed mozdulattal a kunyhó hátsó ajtaja felé terelte Bordát.
A korhadt deszkaajtó alig hallhatóan nyikordult meg, ahogy Borda hatalmas vállával óvatosan feszíteni kezdte. Odakint a nyirkos éjszakai levegő frissítően hatott a füsttől még csípő szemeikre. A hátsókert inkább hasonlított egy elvadult csalitosra, mint gondozott veteményesre: kidőlt kerítéslécek, elszáradt kórók és elhagyott hordók képeztek természetes álcát az éjben osonóknak.
Borda lépett ki először, orrát a sötétbe fúrva szaglászott, fülét hegyezve a híd felől érkező esetleges zajokra. Mirella szorosan a sarkában haladt, szoknyáját ügyesen feltűrve, nehogy a száraz gallyak reccsenése elárulja jelenlétüket. Egy öreg, roskadozó tyúkól mellett elhaladva a lány megállt egy pillanatra, s visszanézett: a kunyhó ablakából már alig szűrődött ki fény, a szegénytelep ezen szeglete újra elcsendesedett.
– A tisztás már csak egy hajításnyira van – suttogta Mirella Borda fülébe, miközben átbújtak a döntött kerítés egy szélesebb résén. – A strázsák a hídnál valószínűleg a saját vacsorájukkal vannak elfoglalva.
Borda halk, alig hallható horkantással hagyta jóvá a megállapítást, s már lendült is előre a magas fűben, megnyitva az utat a fák biztonságot nyújtó árnyéka felé.