Hírek a koromáztatta kunyhóban

Jakab bátyám még törölgette a könnyét a csípős füst után, de a szeme már nem gyanakvással, hanem hálás melegséggel villant Mirellára. A kunyhó sarkaiban lapuló legények is kiengedtek, óvatosan előbújva a sötét szegletekből.
– Ej, Mirella, te sosem változol – morogta az öreg Jakab, s a tűz mellé tolta egyetlen épp lábú székét. – Mindig zűrzavart hozol, de legalább az ennivaló illata sem hiányzik a tarisznyádból.
Mirella halk kuncogással lépett az asztalhoz, s a köpenye alól egy száraz kolbászvéget meg némi aszalt gyümölcsöt halászott elő. Tudta, hogy a szegénytelep népénél a jóindulat kapuja a gyomron keresztül vezet, s most különösen nagy szükségük volt a házbeliek bizalmára. Borda közben az ajtórésnél tartotta a szemét a külső sikátoron: bár a kunyhóban feloldódott a feszültség, a szűk utcák nyirkos csendje még mindig tartogatott némi veszélyt.
– Nem üres kézzel jöttem, Jakab bátyám – suttogta Mirella közelebb hajolva. – De a hírekért jöttünk. Állítólag az adószedők végigjárták a gázlót. Hány katona ólálkodik még a szélső házaknál?
Az öreg arcára visszatért az árnyék. Lassan a kemence szélén pihenő faragványára nézett, majd suttogva felelt:
– Ma este két lovas ment el a malom felé, de a strázsa még a hídnál tanyázik. Ha a tisztás felé indultok, a hátsókerten át kell mennetek.