Füstbe ment gyanakvás

A meleg, koromáztatta kunyhóban öt-hat riadt tekintet szegeződött a jövevényekre. Az öreg Jakab a tűzhely mellett gubbasztott, görcsös ujjai közt egy faragott fakanalat szorongatva, míg a sarokban két fiatalabb jobbágy lapult szótlanul. A levegőben szinte tapintani lehetett a feszültséget; a zsaluk mögött még a lélegzetüket is visszafojtották a házbeliek.
Borda méltóságteljesen lépte át a küszöböt, sötét bundájáról lerázta a sikátor nyirkosságát, majd széles testével megállt Mirella mellett. Egyetlen halk, nyomatékos horkantással tudatta a jelenlévőkkel: semmi szükség az idegeskedésre, de a jó modor kötelező.
Mirella könnyed mosollyal lépett beljebb. Tudta jól, hogy a szegénytelep görcsös félelmeit nem a körmönfont szavak oszlatják el a leggyorsabban. Odasétált a ropogó tűzhelyhez, mintha csak a fagyos ujjait melengetné, s a köpenye ujjából észrevétlenül egy maroknyi szárított gyógynövényt suhantott a parázsra.
Pillanatok alatt sűrű, csípős füst csapott fel a kemence szájából, beborítva az egész helyiséget. A kunyhó lakói köhögve, szemüket törölgetve kaptak a fejüköz, a hirtelen felfordulás pedig azonnal eloszlatta a korábbi néma gyanakvást.
– Nahát, Jakab bátyám, látom, a kéményt megint a tündérek falazták be! – nevetett fel Mirella, miközben hatásosan kitárta a kis ablakot. A köhögős kuncogás végleg felolvasztotta a jeget a feszült arcokon.