Nesztelen emelés

A kiskapu túloldalán elterülő sötétség baljóslatú csenddel borult a kis csapatra. A szűk udvaron megálló kordé kereke azonban veszélyesen megmozdult: a repedt tengely balra dőlt, fenyegetően súrolva a kocsiszekrény alját. Ha most teljesen eltörik, a rakomány elszabadul, a zaj pedig egyenesen a nyomukban lihegő porkolábok fülébe harsan.
Mirella nem teketóriázott. Egyetlen gyors pillantással felmérte a terepet, majd intett az idős asszonynak, aki meglepő ruganyossággal lépett a kordé hátsó részéhez. Amíg Borda feszült figyelemmel leste a falon túlról átszűrődő távoli kiáltásokat, a két nő térdre ereszkedett a sárban. Mirella a táskájából előhúzott egy masszív faéket, amit még az út elején faragott vészhelyzetekre, az asszony pedig vékony, de inas karjaival megragadta a tengelyvéget.
– Egyszerre, mama – suttogta Mirella, és finoman megvillantotta megnyugtató mosolyát. – Emeljünk egyet rajta, én meg aláverem a fát.
Az idős asszony bólintott. Összehangolt, gyors mozdulattal feszültek neki a nehéz szerkezetnek. A fa megreccsent, de Mirella már be is csúsztatta az éket a repedés alá, rögzítve a dőlésszöget, mielőtt a porkolábok nehéz léptei közelebb érhettek volna a külső falhoz. Bandi közben egy kupac száraz levelet szórt a friss keréknyomokra, eltüntetve a menekülés utolsó látható jeleit is. A kordé ideiglenesen stabilan állt, készen arra, hogy a sötétség leple alatt továbbguruljon a szűk sikátor mélye felé.