Átkelés a vakvágányon

A porkolábok nehéz csizmáinak dobogása közvetlenül a fal túloldalán visszhangzott, mire Borda meglendítette a farkát, s egyetlen halk, figyelmeztető morgással dermesztette csendre a társaságot. A kis csapat lélegzetvisszafojtva várt a kordé mellett. A vasalt csizmák zaja szerencsére nem torpant meg a rőzserakással álcázott kiskapunál; a hajdúk káromkodva masíroztak tovább a főutca felé, mit sem sejtve a beugróban rejtőzőkről.
Amint a léptek zaja elenyészett a távolban, Bandi ingerülten törölte le homlokáról a hideg izzadságot, s éles pofont mért egy zümmögő szúnyogra.
– Nem maradhatunk ezen a nyitott udvaron, amíg vissza nem fordulnak! – sziszegte mérgesen, bár a hangja alig volt hangosabb a szél suhogásánál.
– Csend legyen, kölyök, mert a végén még megérzik a mérgedet! – torkolta le az idős asszony, miközben gyanakvóan méregette a sikátor sötétbe vesző kanyarulatát.
Mirella nem pazarolt időt a felesleges szómorzsolásra. Egy gyors kézmozdulattal jelezte Bordának, hogy menjen előre felderíteni a terepet. A hatalmas eb nesztelenül osont a szűk átjáró felé, majd rövid szimatolás után visszanézett, jelezve, hogy szabad a path.
A csapat finom, kimért mozdulatokkal tolta előre a kordét, ügyelve arra, hogy a kiékelt tengely ne kapjon hirtelen terhelést. A szegénytelep kanyargós sikátorainak mélyén végül egy roskadozó, elhagyatott boltív alá irányították a kocsit, ahol a vak sötétség végre biztonságos takarót borított rájuk.