A deszka mögötti egérút

A dohos boltív alatt végre jutott egy fújtatásnyi szünet. A sötétség jótékonyan takarta be a kordét, de Mirella tudta, hogy a pihenő nem tarthat sokáig. Odasurrant a sérült kerékhez, s finom mozdulatokkal végigtapogatta a tengelyt: a beékelt fa még tartott, ám a szegénytelep elfalazott vakvágánya közvetlenül előttük magasodott. A szűk átjáró itt hirtelen véget ért egy omladozó téglafalban.
Bandi fojtott hangon törte meg a csendet:
– Zsákutca... Mondtam én, hogy csapdába rohanunk! Innen nincs tovább.
– Nyughass már, kölyök! – szólt rá halk, de szigorú mormogással az idős asszony. Közelebb lépett a fal repedezett tövéhez, ahol a vakolat alól elkorhadt fagerendák kandikáltak ki, s gyakorlott mozdulattal meglökött egy meglazult falburkolatot. A korhadt deszka száraz surranással engedett, s mögötte sötét, de átjárható rés nyílt egy régen elhagyott mészárosműhely felé.
– Nem zsákutca ez annak, aki ismeri a telepet – fűzte hozzá az asszony meleg, de határozott tónusban.
Mirella elismerően bólintott, majd intett Bordának. A fekete kutya nesztelenül átbújt a nyíláson, s pár másodperc múlva halk szimatolás jelezte: a túloldalon tiszta a levegő. Bandi megragadta a kordé rúdját, s a kis csapat óvatosan megindult, hogy átpréselje a szekeret a rejtett átjárón.