A rozsdás horgok árnyékában

A kordé kereke tompa zökkenéssel gördült be az elhagyatott mészárosműhely homályába. Az egykori horgok még ott rozsdásodtak a mennyezeten, de a kis csapatnak most kisebb gondja is nagyobb volt a kísérteties helyszínnél. Ahogy a szekér átbillent a résen, a sebtében bevert faék megcsúszott a tengelyen. Egyetlen éles reccsenés is elég lett volna, hogy a kinti sikátorban járőröző porkolábok idetaláljanak.
Mirella egy gyors mozdulattal intett Bandinak, hogy tartsa meg a rudat, miközben ő maga és az idős asszony egyszerre ereszkedtek térdre a sárba. Összeszokott mozdulatokkal, szinte suttogva igazították helyre a száraz tölgyfa éket, beverve azt egy nehezebb kődarabbal, mielőtt a feszülő fém felsírhatott volna. A túloldalon, a deszkakerítés túlfele felől ekkor nehéz léptek zaja hallatszott: a porkolábok fegyvereinek csörömpölése szűrődött át a réseken.
Borda megfeszült testtel, némán állt a bejáratnál, de Mirella egy halk csettintéssel fegyelemre intette a kutyát. A járőrök szerencsére mit sem sejtve meneteltek tovább, lépteik lassan elenyésztek a macskaköveken.
– Na, ezek is inkább a kocsmát keresik, mint az igazságot – suttogta Mirella gúnyos mosollyal, miközben letörölte a tenyeréről a koszt.
Az idős asszony bólintott, és intett, hogy nincs vesztegetni való idő. Gyorsan áttolták a megerősített kordét a műhely hátsó kapuján, egyenesen a szegénytelep mélyebb, kanyargósabb sikátorai közé, ahol a sűrű homály végleg elnyelte őket.