Egérút a falon át

Borda egyetlen megfontolt moccanással megragadta a kordé rúdját. Hatalmas vállizmai megfeszültek a homályban, de a szekér egyetlen nyikordulás nélkül gördült előre a gallyakkal borított, puha talajon. Bandi elképedve figyelte, ahogy a méretes ember szinte súlytalanul terelgeti a nehéz járművet a magasodó rőzserakás takarásában, miközben az idős asszony óvatosan, a falba kapaszkodva követte őket.
Mirella eközben már a vasalt kiskapunál térdelt. A övére erősített kis bőrszüszőből előhalászott egy elvékonyított fémpálcát, amellyel magabiztos, rutinos mozdulatokkal nyúlt a rozsdás zár belsejébe. Nem ez volt az első eset, hogy egy elhagyott udvar vagy fukar uraság ódon szerkezete próbálta az útját állni. Egy halk, tompa kattanás jelezte, hogy a csapda megadta magát.
A vándorárusnő óvatosan belökte a szárnyat. A korhadt fa tompán felnyögött, de Borda azonnal résen volt: széles tenyerével megtámasztotta a keretet, hogy tompítsa a zajt. A kapu túloldalán egy keskeny, meredek csapás nyúlt el a sötétben, amely biztonságos távolságba vezetett a fáklyás járőröktől.
"Gyorsan, míg odaát a porkolábok a saját árnyékukkal hadakoznak" – suttogta Mirella egy pajkos fintor kíséretében. Bandi felsegítette az idős asszonyt a nyitott résen át, majd Borda egyetlen határozott lendítéssel átpréselte a kordét a szűk átjárón. A faajtó nesztelenül záródott be mögöttük, végleg elvágva a csapatot a veszélyes utcától.