Lopakodás a rőzserakás mellett

Az udvar sűrű sötétsége szinte rátelepedett a kis csoportra, de ez a homály most inkább pajzsként szolgált. Mirella intett a még mindig láthatóan remegő Bandinak, hogy maradjon veszteg a csalános szélén, miközben az idős asszonyt egy fejjel lefelé fordított, korhadt faládára segítette leülni. A néni foga még mindig koccant a rémülettől, de a vándorárusnő megnyugtatóan megszorította a hideg kezét, jelezve, hogy a nehezén már túl vannak.
Borda feszülten figyelt, hatalmas alakja szinte teljesen egybeolvadt a háttérben magasodó, száraz rőzserakással. Minden apró neszre rezzent a füle.
"Merre... merre menjünk?" – suttogta Bandi, torka elszorult a feszültségtől, miközben a sikátor felé pislogott. "A porkolábok... még kereshetnek minket."
"Csitt, fiam" – suttogta vissza az idős asszony, miközben kendőjét szorosabbra vonta a vállán. "Ne keltsd fel a figyelmet."
Mirella nem vesztegette az időt felesleges szavakra. Óvatos léptekkel cserkészte be az udvar túlsó sarkát, ahol a düledező kőfal tövében, a rőzserakás mögött egy alacsony, vasalt kiskapu körvonalai bontakoztak ki a homályból. A zár rozsdás volt, de nem tűnt leküzdhetetlennek. A vándorárusnő arcán megjelent az a jellegzetes, dörzsölt mosoly, ami mindig olyankor ült ki rá, amikor kijátszotta a hatalmasságokat. Visszalosont a szekérhez, és némán intett hűséges kísérőjének, hogy ideje megmozdítani a kordét.