Nesz a sűrűből — új hang

Mirella és Borda percekig mozdulatlanul álltak, feszülten figyelve a bokrok irányába. A nesz után azonban síri csend honolt, mintha az erdő is visszatartotta volna a lélegzetét. Csak a patak csobogása adta a ritmust a szívverésüknek. A fák árnyékai úgy táncoltak a földön, mintha maguk is rejtett alakokat próbálnának utánozni, de hiába meresztették a szemüket, semmi mozgást nem láttak. A levegő feszültsége lassan feloldódott, de a kellemetlen érzés megmaradt Mirellában.
„Menjünk tovább, Borda” – suttogta végül Mirella, miközben lassan elengedte a kés markolatát. Nem volt értelme itt időzni, a kulacs és a hirtelen nesz épp eléggé beszédes volt. A régi öreg asszony figyelmeztetése most még jobban visszhangzott a fülében, mint valaha. Jobb volt kerülni a bajt, mint belegabalyodni valami ismeretlen kellemetlenségbe, főleg így, az út elején.
Borda még egyszer, utoljára megszaglászta a földet, mintha meg akarná jegyezni a szagot, majd engedelmesen Mirella mellé lépett. Visszatértek a szekérhez, amely türelmesen várta őket az ösvény szélén. Mirella felpattant a bakra, Borda pedig a helyére ugrott a lábánál. Egy utolsó pillantást vetettek a bozót felé, ahol a gyanús nyomokra bukkantak, majd elindultak.
A lovak lassan, de biztosan lépegettek tovább az egyre enyhébb lejtőn. A fák koronája itt-ott ritkulni kezdett, és Mirella már látta, ahogy a távolban a völgy körvonalai kirajzolódnak. A friss levegő és a tágasabb tér, ha csak egy kicsit is, de eloszlatta a sűrűben érzett feszültséget. Az utazás folytatódott, de a bozótban talált nyomok, és az idős asszony szavai árnyékként követték őket. Vajon mit tartogat még számukra a völgybe vezető út?