Néma surranás a szegénytelep felé

A szénégető kunyhó korhadt ajtajának pántja halk, nyikorgó hangot adott a szélben. Mirella mozdulatlanná dermedt, ujjai gépiesen a póni kötőfékjére tapadtak. Borda fülei hátralapultak, a fekete kutya mélyen, alig hallhatóan morajlott a torkában, miközben tekintetét a kunyhó fekete nyílására szegezte.
A sötétségből egy elmosódott árnyék lépett ki a tisztás szélére. Mirella szívverése felgyorsult, a hideg verejték végigfutott a hátán. Nem volt ideje tétovázni: óvatosan visszatolta a szekér dupla aljának reteszét, nehogy egyetlen fiola is kiguruljon. Borda egyetlen halk horkantással jelzett, izmai megfeszültek, készen arra, hogy a féltett rakomány elé ugorjon.
– Csendben, Borda... – suttogta Mirella alig mozduló szájjal.
Az árnyék azonban nem az uraságok hajdúja volt, hanem csupán egy megriadt erdei vad, amely gyorsan eltűnt a sűrűben. A közvetlen veszély elült, de Mirella tudta, nem várhatnak tovább. A hűvös éjszakai szél csípőssé vált, s a távolban a pirkadat halvány szürkesége derengett.
Mirella halkan megszólította a pónit, s a szekér kereke szinte zajtalanul fordult el a puha erdei talajon. Elhagyták a szénégető menedékét, és a fák védelmében óvatosan osontak tovább a falu széle felé, ahol a szegénytelep szűk, sötét sikátorai várták őket. A betegápoló kunyhójához vezető úton minden apró zajra feszülten figyeltek.