Árnyékok a szénégetőnél

A tölgyek sűrűsödő árnyéka lassan elnyelte a gázló zúgását. A szekér egyenletesen döccent a régi erdei csapáson, ahol a száraz gallyak halk ropogással hirdették a haladást. Mirella szorosabbra húzta köpenyét, miközben tekintetével az út menti sűrűséget kémlelte.
– Tartsd a füled, Borda – sziszegte halkan a sötétbe.
A fekete kutya fejét felemelve szimatolt a hűvös éjszakai levegőben. Nem morogott, de izmai feszültek maradtak; jól tudta, hogy a veszély még nem múlt el teljesen, amíg az erdőből ki nem érnek.
Kicsivel odébb, egy kis tisztás szélén elhagyatott szénégető kunyhó alakja bontakozott ki a homályból. Mirella félrehúzta a fogatot a korhadt mogyoróbokrok védelmébe. Jobbnak látta, ha pár percre megállnak, s átgondolják a következő lépést, mielőtt megközelítenék a falu széli zsellérsort.
Leguggolt a szekér mellé, s ujjai halkan rátaláltak a dupla fenék rejtett reteszére. A deszka akadálytalanul csúszott félre: a rekeszben elrejtett gyógyírok és orvosságos fiolák mind épségben átvészelték a zötykölődést.
– Minden a helyén – suttogta megkönnyebbülten, majd halk mozdulattal abrakostarisznyát akasztott a póni nyakába. – Egy szuszanásnyi idő, Borda, aztán átsurranunk a szegénytelepre. A betegápoló kunyhójánál még napkelte előtt várják a segítséget.