Szerencsés átkelés után

A szekér kerekei némi cuppogás kíséretében végre szilárd talajt értek a túlsó parton. A póni lendületesen húzta fel a terhet a meredekebb emelkedőn, mire Mirella megkönnyebbülten engedte ki a feszült lélegzetet. A víz hűvös permete még ott csillogott a bak faszegélyén, de a veszedelem és a tiszttartó emberei most már jókora távolságba kerültek tőlük.
– Na látod, Borda, a szerencse mindig a bátor vándorok mellé szegődik – fordult a mellette kuporgó ebhez, miközben kissé meglazította a gyeplőt. – A hajdúk most biztosan a kocsma melegében kártyáznak, s fogalmuk sincs róla, mekkora madár repült ki a kalitkájukból.
A fekete kutya halkan felmordult, s fejét kényelmesen Mirella combjára hajtotta. Az erdei dűlőút védelmező félhomályt borított rájuk; a magas fák lombjai felett csak néhol villant meg a hold ezüstös fénye. A csendet csupán a patkók ritmikus kopogása és az avarnak a kerekek alatti halk sercegése törte meg.
Mirella benyúlt a köpenye belső zsebébe, s ujjai között megforgatott egy rézből öntött, apró medált, amit még a szegénytelepen kapott hálából egy idős asszonytól. Mosolyogva csúsztatta vissza az apróságot, majd tekintetével a sötétbe vesző erdei kanyarulatot kémlelte. Az éjszaka még hosszú volt, de a nehezén már túljutottak: az erdő mélye megbízható menedéket ígért a hajnal első sugaráig.