Gázló a csillagfényben

A hűvös éjszakai szél üdítően simította meg Mirella arcát, amint a vándorszekér maga mögött hagyta a fűzfák sűrűjét. A döngölt földút puhán nyelte el a kerekek halk moraját, Borda pedig feszült figyelemmel ült a bakon, és a sötétbe burkolózó tölgyest kémlelte. A falu távoli fényei lassan teljesen elenyésztek a domb mögött, bizonyítva, hogy a tiszttartó hajdúi végleg lemaradtak a nyomukról.
– Látod, öregfiú? A túlbuzgó szimatolásnak mindig kapkodás a vége – sutyorogta Mirella, s egy halk nevetéssel húzta közelebb magához a köpenyét. – Bárki is igazgatja ma éjjel a járőröket, láthatóan jobb szereti a meleg kuckót meg a kupa bort, mint a nedves bozótost.
A fekete eb halk, elégedett horkantással felelt, mintha csak helyeselne a lány szavaira. Pár perc csendes haladás után a tölgyes szélén megcsillant a csillagfényben a sekély gázló tükre. A patak halkan csobogott a kövek között, biztos átkelést ígérve.
Mirella egy pillanatra megtorpantotta a fogatot, hogy füleljen, de a tájon csak az éjszakai madarak hangja uralkodott. Biztos kézzel terelte a lovat a hűvös vízbe, amely halk fröccsenéssel szórt permetet a szekér oldalára. A túlparton a biztonságot jelentő erdei dűlő várt rájuk.