Napsütés a dűlőúton

A falu utolsó kőkerítése is elmaradt a hátuk mögött, s a döcögős dűlőút lassan széles, kényelmes abrakúttá szelídült. A reggeli pára végképp feloszlott, átadva helyét a kora őszi napfény kellemes melegének. Mirella meglazította vállán a vastag posztókendőt, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben végignézett a szekérderékban pihenő portékákon.
– Úgy tűnik, a tekintetes tiszttartó úr fegyveresei közelebb szeretik a meleg kályhát, mint a hajnali portyát – jegyezte meg a lány hamiskás mosollyal. – Jobb is nekik, legalább nem kellett eladnom nekik még egy adag méregdrága, varázserejű békazsír-kenőcsöt.
Borda torkából halk, elégedett morgás futott végig, ami nála a derültség legbiztosabb jele volt. Lazábban markolta a gyeplőt, s hagyta, hogy a ló saját ritmusában lépkedjen a puha földúton. A fenyegető veszély elmúlt, ezen a szakaszon már semmilyen tiszttartói parancs nem érhette utol őket.
Mirella hátrafordult, és a deszkák alatti titkos rekeszhez nyúlt. Csendben átszámolta a megmaradt garasokat és a köteg szárított gyógynövényt. A szegényeknek szánt kincs még bőséges volt. Egy szál friss sárgarépát halászott elő a kosárból, s pajkosan Borda felé nyújtotta.
– Tessék, megérdemled. Most már biztos talajon járunk, a következő vásárosig fel sem ocsúdnak a furfangunkból.