Kéményfüst a külváros felett

Borda egyetlen roppantással eltüntette a répát, miközben a ló egyenletes ütemben húzta tovább a megbillent kordét. A dűlőút mentén sárguló nyárfák sora kísérte lépteiket, s a távolban lassan kibontakoztak a városszéli szegénytelep füstölő kéményei. A fenyegető vármegyei hajdúknak már nyoma sem volt, a szelíd kora őszi szellő pedig a közeli pékségek friss kenyérillatát hozta feléjük.
Mirella gondosan helyére illesztette a titkos rekesz deszkáját, elrejtve az ezüstöket és a drága fűszereket. Helyükre egyszerű, durván szőtt gyapjútakarók és fagyúból készült gyertyák kerültek – pontosan azok a holmik, amikre a külvárosi nyomorúságban a legnagyobb szükség volt. A lány egy csípős mosollyal az arcán megigazította egyszerű, viharvert kendőjét, hogy elfedje finom ékszereit, s beállt a város felé igyekvő kordék sorába.
– Ha a kapuőrök firtatják, mit hoztunk, csak morogj rájuk a szokásos módon, Borda – suttogta a lány halk derültséggel, miközben áttért a szegénytelep szélére vezető macskaköves ágra. – Az ilyen hivatalnokok nem szeretnek a gyanús szagú batyuk között turkálni, ha egy ekkora mackó vigyázza őket.
Borda csak a fejével intett, és kissé előbbre dőlt a bakon, ahogy a kordé zökkenve beért a városszéli roskadozó kunyhók közé. A gyerekek már a kerítések mögül figyeltek, felismerve a jól ismert zörgő ekhót, amely mindig hozott valami melegséget az éhes napokba.