Zsellérkunyhók a ködben

A hajnal első sárgás sugarai lassan áttörték a rét felett lebegő ködfátylat, amikor a szekér elérte a határ menti apró zsellérfalu legszélső kunyhóit. Az ablakok még sötéten hallgattak, csak a kéményekből szivárgó halk füst jelezte, hogy a szegényemberek már ébredeznek a nehéz mezei munkához.
Mirella intett Bordának, hogy fogja vissza a lovat. A lány könnyed mozdulattal ugrott le a kordéról, s a tiszttartótól szerzett ezüstökből pár fényes garast, meg egy szál száraz kolbászt csomagolt puha vászonkendőbe. Osonva lépett az első roskadozó kapuhoz, s csendben elhelyezte a batyut a kút kávájára, pontosan oda, ahol a ház gazdája reggelente az első vödör vízért indult.
– Így legalább az éhség nem szorongatja a torkukat ma – suttogta Mirella mosolyogva, miközben visszalépett a döcögő kordéra.
Borda megértően bólintott, bár szeme sarkából még mindig a távoli útkanyarulatot figyelte. A paci komótos ügetéssel vitte tovább őket a falun át. A megszerzett kincs egy része már jó helyre került, s a tiszttartó rászedése nemcsak a bőrüket mentette meg, de néhány éhes szájat is betömött ezen a hűvös reggelen. A két vándor megelégedetten hallgatott a felkelő nap melegében.