A vármegyehatár túloldalán

A mohás kőoszlop lassan elmaradt mögöttük a homályban, jelezve, hogy végérvényesen átléptek a szomszédos vármegye földjére. Itt a tiszttartó hajdúinak s puskás embereinek már semmi joghatóságuk nem akadt, s ezt a megnyugtató gondolatot Mirella egy elégedett, mély sóhajjal ünnepelte.
Kibontotta sötét köpenye szélét, s a szekérülés alatti dupla fenékből előhalászott egy kis vászontarsolyt. A rászedett tiszttartótól kicsalt ezüstök halk, szomjas csördüléssel koccantak össze a tenyerében.
– A pöffeszkedő tekintetes úr most bizonyára a méregdrágán vett dalmát csodaolaját kenegeti a szeszélyes halántékára – kuncogott fel Mirella, s szemeiben megvillant a tőle megszokott, huncut szikra. – Remélem, rendkívül jótékonyan hat a fejfájására a sima, levendulával illatosított disznózsír!
Borda dús bajsza alatt halovány, elismerő mosoly bujkált. Bár a gyeplőt még mindig éber figyelemmel tartotta, széles vállairól láthatóan lehullott a nyomasztó éjszakai feszültség. Egyik kezével megveregette a kordét húzó fáradt ló nyakát, majd gyorsan hátrapillantott a néptelen, holdfényes dűlőútra.
– A következő mezővárosig van még egy jópár óránk – jegyezte meg Borda halkan, de hangjából már teljesen hiányzott a korábbi riadtság.
– Hadd menjen a szekér! – felelte a lány könnyedén, s a tarsolyt elrejtette a szoknyája redői közé. Már a távoli falvak koplaló pulyáira gondolt, akiknek másnap bőségesen jut majd ennivaló a kapzsi uraság aranyaiból.