Mohás kőoszlop a dűlőnél

A dűlőút pora halk szuszogással nyelte el a paták zaját. Az éjszaka csendje azonban túl mély volt, s ez feszültséggel töltötte el az utazókat. Mirella önkéntelenül összehúzta magán a köpenyt, miközben szemeivel a sötétbe vesző kőriserdő szélét pásztázta.
– Túl csendes – sziszegte Mirella, alig mozdítva a száját. – Semmi tücsök. Semmi szél.
Borda szorosan markolta a gyeplőt, teste megfeszült a bakon. Fejét kissé oldalra döntötte, a megriadt vadász figyelmével hallgatózott. Nem szólt, csak egy rövid, óvatos intéssel jelezte a lónak, hogy lassítson. A szekér gördülése halkabbra váltott, ahogy elérték a megyehatárt jelző régi, mohás kőoszlopot.
– Követnek? – kérdezte Borda szaggatottan, hangjában rejtett idegességgel.
– Még nem – suttogta a lány, s visszanézett a távoli völgy irányába, ahol a mezőváros utolsó fényei is végleg elenyésztek. – De a tiszttartó emberei dühösek lesznek, ha kiderül az átverés. Gyorsabban kell haladnunk.
Borda csöndben bólogatott, s a gyeplőt kissé megrántva határozottabb ügetésre bírta a fáradt jószágot. A nyitott puszta felé vették az irányt, ahol a bokrok mögött nem lapulhattak pandúrok. A hűvös éjjeli levegő a közeledő hajnal előszelét hozta, s bár a veszély érzete még a nyakukban lihegett, a nyílt dűlőn való haladás némi megnyugvást adott a gyanakvó vándoroknak.