A túlsó part csendje

A folyó halk mormolása már messziről előrejelezte az átkelőhelyet. A fűzfák közt kanyargó szekérút beleszaladt a sekély, kavicsos mederbe, ahol a holdfény ezüstösen csillogott a fodrozódó vízen.
Borda egyetlen intésre lelépett a bakról, és a lóra vigyázva az élre állt. Szokásos, néma alaposságával mérte fel a sodrást, mielőtt a gázlóba vezette volna a jószágot. A hideg víz halkan csapkodott a kerekek küllői között, de a robusztus szekér biztosan haladt előre a simára koptatott köveken.
Mirella a bakon ülve magára húzta a köpenyét, s közben fél kézzel ellenőrizte a lába alatti titkos zárat. A dupla fenék vízzáró viaszolása tökéletesen tette a dolgát; a rejtett rekeszek szárazon maradtak a fröccsenő hullámok közepette is. A lány szeme pajkosan megvillant, ahogy elképzelte a tiszttartó reggeli ébredését, amikor ráébred majd, hogy a méregdrágán megvett „dalmát csodabalzsam” csupán ártalmatlan disznózsír és szárított petrezselyem keveréke.
A túlsó parton a kerekek ropogva kapaszkodtak fel a sóderes emelkedőn. Borda lerázta a sarat a csizmájáról, majd könnyed mozdulattal visszapattant a bakra, átvéve a gyeplőt. Még egy utolsó pillantást vetettek a távoli, homályba vesző mezőváros őrtüzeire.
– Egy tiszttartóval kevesebb, egy jóllakott szegénynegyeddel több – jegyezte meg Mirella halk, derűs nevetéssel. – A következő megyében úgyis jobb ára van a jókedvnek.
A szekér rátért a nyílt dűlőútra, s az éjszakai csendben egyenletesen haladt tovább a csillagos horizont felé.