Gyeplő a bozótosban

A bozótos hűvös árnyékában megnyugtatóan derengtek fel a szekér ismerős körvonalai. Mirella felkönyökölt a kordé oldalára, míg Borda szakavatott mozdulatokkal ellenőrizte a hámot és a kerekeket. A kettős fenék épségben maradt, a megmaradt portékák és a titkos rekeszek háborítatlanul várták az újabb utat.
– Nem maradt nyomunk, de a hajnal gyorsabban eléri a gázlót, mint hinnénk – suttogta Borda, miközben kioldotta a gyeplőt a fűzfa törzséről. Halk, töredezett szavai mögött ott rejtőzött a megszokott, szüntelen éberség.
Mirella könnyed mozdulattal pattant fel a bakra, s megigazította vállán a sálját. A mezőváros sötét sziluettje lassan elmaradt mögöttük, a távoli őrtüzek sárgás fényei parányi szentjánosbogarakként pislákoltak a falak tövében. A tiszttartó gyanútlanul szuszoghatott a párnái közt, míg a szegénytelep kunyhóiban talán most ízlelték a friss, ropogós cipót.
– A folyóparti gázló felé vesszük az irányt – mondta Mirella halk, derűs hangon, s egy pimasz mosollyal nézett az éjszakai horizontra. – Ott még senki sem hallott a csodás balzsamunkról, a víz pedig elmossa a kerekeink nyomát.
A szekér halk zörgéssel gördült be a kanyargós dűlőútra. Az éjszakai szél friss földszagot hozott a mezők felől, jelezve, hogy a fojtogató falak után újra a szabad portyázók útját járják.