Egérút a fal alatt

A nyirkos sikátor mélyén a sötétség szinte rátelepedett a roskadozó deszkakerítésekre. Mirella halkan elmosolyodott a homályban; lelki szemei előtt tisztán megjelent a gőgös tiszttartó, amint épp nagy gyanakvással dörzsöli a pofájára az olcsó faggyúból és zúzott növényekből kevert „csodaitalt”. A kiharcolt ezüstpénzek végül a legjobb helyre kerültek, s ez a tudat kellemes melegséggel töltötte el.
– Ha a hivatali népség rájön, hogy a csodás balzsam legfeljebb a disznózsír szagát árasztja, hamar a nyomunkba szegődnek – jegyezte meg Borda halkan, miközben tekintete fel-alá járt a sötét falak mentén. Léptei szinte semmi zajt nem csaptak a felázott, sárral borított kövezeten.
– Addigra már messze járunk, kedvesem – kacsintott vissza rá Mirella könnyedén, feljebb húzva vállán a kopott köpenyt. – A tiszttartó úr legalább megtanulja, hogy a hiúságnak ára van. Különben is, a jó pék mostanra biztosan kiosztotta a meleg cipókat a kapualjakban didergőknek.
A sikátor hirtelen éles kanyart vett, és egy roskatag téglafal tövébe torkollott. Egy alacsony, félig beszakadt faajtó állta útjukat, amely a szegénynegyed elhagyatott hátsó udvarára vezetett. Borda egyetlen intésére Mirella megállt, míg a férfi óvatosan benézett a résen. A túlsó oldalon a mezőváros széli dűlőút terült el, ahol a szekerük várakozott a sűrű bozótos fedezékében.
– Tiszta a levegő – mondta Borda feléjük fordulva, majd óvatosan kinyitotta a nyikorgó ajtót. Mirella könnyű léptekkel átcsusszant a szűk nyíláson, s a szabad ég alá érve végre mélyet lélegzett a friss, éjszakai levegőből.