Lisztpor a sikátorban

A szűk utcácska sarkán egy omladozó falú, alacsony sütöde kemencéje füstölt halkan. A kormos ablaknyíláson át a frissen sült korpás kenyér meleg illata áradt ki a nyirkos, hideg levegőbe. Mirella megtorpant, s a markában lapuló utolsó ezüstpénzre pillantott.
– Várj egy pillanatra – sziszegte fojtott hangon Borda felé, miközben gyanakvóan visszanézett a homályos sikátor irányába.
Borda szorosan mögötte maradt. Feszült volt, sötét szemei folyamatosan a roskadozó kapualjakat pásztázták.
– Sietnünk kell. A tiszttartó hamar rájön a turpisságra, és ideküldi a hajdúit – morogta szaggatottan Borda, türelmetlenül megérintve a tőre markolatát.
Mirella halk léptekkel odalépett a sütöde alacsony faajtajához, és kétszer rákoppintott. Egy idős, lisztporos kötényű pék nyitott ajtót, riadtan méregetve a homályból előlépő alakokat. Mirella egyetlen szó nélkül a pék fagyos tenyerébe nyomta a harmadik ezüstöt, majd a kemence mellett sorakozó, még gőzölgő cipókra mutatott.
– Mindet. És vigye ki a kapualjakban fázóknak – mondta halkan, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal.
A pék szeme tágra nyílt a vagyont érő ezüst láttán. Bólintott, s már nyúlt is a forró cipókért. Mirella nem várta meg a hálálkodást; megfordult, és Bordával az oldalán gyors léptekkel eltűnt a szegénytelep mélyebb, sötétebb zugai felé.