Kenyér a szegénynegyedben

A zsúfolt főtér zaját lassan felváltotta a szegénytelep nyomasztó csendje. A görbe, sáros sikátorokban málladozó kalyibák dőltek egymásnak. Mirella dühösen szorította össze a markát, ahol a kapzsi tiszttartó ezüstjei lapultak. Az álszent mosoly, amelyet a piacon viselt, nyomtalanul elenyészett, helyét feszült ingerültség vette át.
– Túl olcsón adtuk – sziszegte Mirella, miközben átsuhantak egy roskadozó ereszt alatti árnyékon. – Hat ezüstöt is kivasalhattam volna abból a pöffeszkedő alakból.
Borda nem pazarolta a szót. Éles szeme a nyirkos falakat pásztázta, sötét alakja teljesen egybeolvadt a sikátor árnyaival.
– Követnek? – morogta vágóan, a tőre markolata felé intve.
– Ugyan már! A saját árnyékától is retteg – csattant fel a nő, de a tekintete még mindig méregtől izzott. – Inkább a nyakát kenegeti az olcsó disznózsírral!
Ahogy mélyebbre értek a szűk utcácskában, Mirella hirtelen megtorpant. A nyirkos fal tövében egy didergő, rongyos kisgyerek gubbasztott, reszketve a nyirkos szélben. Mirella arcáról a maró düh egyetlen szempillantás alatt elpárolgott. Odalépett, s a pöffeszkedő úrtól kicsalt ezüstökből kettőt csöndben a gyermek fagyos tenyerébe nyomott, majd erélyesen intett Bordának, hogy haladjanak tovább.