Napsugár a tölgyesben

A bal oldali ösvény meredekebben kapaszkodott fel a tölgyes sűrűjébe. A hajnali napfény most már aranyszínű pásztákban szűrődött át a lombkoronán, csillogó harmatcseppeket gyújtva a páfrányok levelein. A szekér tengelyei halkan nyikorogtak a csendben, ahogy a ló egyenletes tempóban húzta a terhet a hegyi falvak felé.
Borda hirtelen megtorpant az út szélén, és egy kidőlt fatörzs felé fordította a fejét. Megszagolta a nedves mohát, majd elégedett horkantással jelezte, hogy a környék teljesen tiszta. Mirella mosolyogva nézte a fekete kutyát, akinek vastag bundájáról lassan elpárolgott a folyó hűvös vize.
– Jól van, öregfiú, most már biztonságban vagyunk – suttogta a lány, és megsimogatta a kutya füle tövét, amikor az visszaballagott a bak mellé. – A tiszttartó uraság fegyveresei aligha merészkednek ilyen mélyre az erdőbe. Jobban féltik a finom csizmájukat a hegyi gallyaktól.
A szekér megbillent egy kiálló gyökéren, de a rejtett rekeszekben lapuló áru elmozdulás nélkül bírta a döccenőt. Mirella megigazította a vállán a kendőt, és mélyen beszívta a fenyő- és tölgyfaillatú, friss levegőt. A hegyek felől hűvös, de biztató szellő fújt, jelezve, hogy a fennsík kéményei már nincsenek elérhetetlen távolságban.