Hajnal a tölgyesben

A tölgyes lombkoronája alatt hűvös, gyantás levegő fogadta a kis csapatot. A szekér zökkenőmentesen gurult a süppedős avarban, maguk mögött hagyva a folyó csobogását és a túlparti szegénytelep intrikáit. Borda elöl trappolt, füleit hegyezve vizslatta az erdei ösvényt, miközben dús bundája még enyhén gőzölgött a friss víztől.
Mirella kényelmesen elhelyezkedett a bakon, s lazábbra engedte a gyeplőt. Szájszegletében elégedett, pikírt mosoly bujkált. A zsákmányolt kelmék biztonságban pihentek a dupla fenék alatt, a kapzsi tiszttartó pedig bizonyára még most is az üres sikátorokat pásztázta a fegyvereseivel, mit sem sejtve a túlsó part sűrűjében haladó szekérről.
– Látod, Borda, a gőg és a kapzsiság vakká teszi az embert – jegyezte meg halkan a lány, a fekete kutya felé pillantva, aki válaszul egy halk horkantással tette le a voksát az igazság mellett. – A telep didergő népe legalább tisztességes takarókkal vág neki a télnek, a nagyságos úr pedig megkapta a maga leckéjét.
Ahogy az ösvény egy csendes tisztásra ért, a fák ágai között áttört az első halvány hajnali fénysugár. Az erdei út itt kettévált: az egyik ág a hegyi falvak felé kanyargott, ahol a szegények mindig jóindulatú menedékkel várták őket. Mirella elégedetten terelte a lovat a bal oldali csapásra.