A tölgyes forrása

A szekér zökkenőmentesen haladt tovább a vastag avarszőnyegen, ahogy az emelkedő lassan megszelídült. Az árnyas tölgyes egy napfényes tisztásnak adta át a helyét, ahol mohás sziklák közül kristálytiszta hegyi forrás csobogott alá. Mirella megállította a lovat a fák védelmében, és kinyújtóztatta zsibbadt tagjait.
Borda azonnal a csobogó vízhez ügetett, és elégedett szippantások után mohón habzsolta a hűs forrásvizet. A lány kuncogva nézte a hűséges jószágot, majd maga is odatérdelt a köves meder szélére. Hideg vízzel mosta meg az arcát és a nyakát, végképp elűzve a feszültséget, amit a gázlónál átélt izgalmak hagytak maguk után.
– Látod, öregfiú, a hegyek mindig megbocsátóbbak, mint az uraságok gőgös adószedői – jegyezte meg Mirella halk, meleg hangon, miközben telemerítette a bőrkulacsot.
A tisztás túlsó oldalán, a sűrűsödő fenyvesek felett végre felsejlettek a legközelebbi hegyi falu első faházainak füstölgő kéményei. A lány fellépett a szekér oldalára, és benézett a vastag ponyva alá. A zsákmányolt kelmék érintetlenül, szárazon lapultak a deszkák rejtekében. Mosolyogva simított végig a puha gyapjún: jól tudta, hogy a fennsík didergő pulyáinak és szegényeinek mekkora áldás lesz ez a meleg holmi, amint beköszönt az őszi fagy.
Egy halk csettintéssel indította újra a fogatot. A napsütötte ösvény most már egyenesen a szegényes hegyi hajlékok felé kanyargott.