Gyapjú a didergőknek

A szekér zörgése hamarosan elcsendesedett, ahogy az ösvény beletorkollott a hegyi szegénytelep szélső, gerendás hajlékai közé. A zord sziklák közt megbúvó apró udvarok felett csípős, kora őszi szél fújt, s a didergő pulyák a kerítések mögül kíváncsian, mégis megszeppenten lesték az érkező fogatot.
Mirella ügyes mozdulattal terelte a lovat egy eldugott, omladozó fészer mögötti udvarra, ahol a roskatag kerítések és a lombos fák teljesen eltakarták őket a főút felől. Borda csendben lepattant a bakról, és a kerítésrésnél foglalt őrhelyet. Éber tekintete és feszülő izmai azonnal jelezték volna, ha hívatlan vendég bukkanna fel a szerpentinen.
– Ne féljetek, jóemberek, nem az úr adószedői jöttek! – szólt oda a lány halk, szívélyes hangon a sövény mögül előmerészkedő, megviselt arcú helyieknek.
Mirella félrehúzta a szekér nehéz ponyváját, és elégedett mosollyal emelte ki a csomagokat. A gázlón átmentett, puha gyapjúkelmék szárazon és sértetlenül pihentek a deszkák felett. A falusiak ámulva nézték a finom, meleg bálákat, amelyeket a lány habozás nélkül elkezdett szétosztani a leginkább rászoruló pulyák és öregek között. Nem kért érte egyetlen rézgarast sem; jól tudta, hogy a didergő házakban ez a meleg holmi az életben maradást jelenti a nyakukon lévő fagyos napokban.
– Rejtsétek el gyorsan a szénapadlásra a fészer mögött, mielőtt a tiszttartó fegyveresei szagot fognak! – intette őket cinkos kacsintással, miközben az utolsó köteget is átadta a hálás kezekbe.