Egérút a sziklák alatt

A helyiek hálás pillantások kíséretében kapkodták el a csomagokat, s pillanatok alatt eltüntették a meleg kelméket a fészer mögötti padlásgádorban. Mirella csendes mozdulattal terítette vissza a ponyvát a kiüresedett szekérderékra, miközben a szeme sarkából Bordát figyelte.
A férfi feszülten intett a kerítésrés felől. Tekintetében gyanakvás és riadalom bujkált: a lenti szerpentin felől tompa patkódobogás és páncélzat csörrenése szűrődött fel a fák közül. A tiszttartó fegyveresei már a közelben járhattak. Borda szótlanul ragadta meg a ló kantárszárát, s óvatosan vezetni kezdte a fogatot az udvar sötét, hátsó kijárata felé.
– Szedjük a lábunkat! – suttogta Mirella halk, feszült hangon. Gyorsan megigazította a szekér oldalát, ügyelve rá, hogy a csempészett áru üres rekeszei se árulják el őket. Megriadva pillantott a sikátor végébe, de a tekintetében ott bujkált a megszokott, incselkedő dac is: a kapzsi tiszttartó ma bizony hiába szaglászik majd a kunyhók között.
A szekér kerekei szinte hangtalanul gördültek a sárral borított köveken, ahogy átléptek a szegénytelep szélső kerítésén. A hegyi fenyves hűvös árnyéka védelmező kendőként borult rájuk, elnyelve a távozó léptek zaját. Borda megkönnyebbülten, de még mindig éberen ugrott fel a bakra, Mirella pedig mellé lépett, felkészülve a kaptatóra.