A kőeresz oltalmában

A fenyves sűrűje hamarosan meredek, sziklás kaptatónak adta át a helyét. A szekér kerekei ritmikusan zörögtek a törmelékes csapáson, ahogy Borda gyakorlott kézzel terelte a lovat a hatalmas, kiugró sziklafalak alá. Az ösvény ezen a szakaszon szinte teljesen megbújt a kőgörgetegek és a belógó fenyőágak árnyékában.
– No, a tekintetes tiszttartó úr vitézei most alaposan megizzadnak a sárban, mire rájönnek, hogy hová tűntünk – jegyezte meg Mirella halkan, kuncogva. Visszapillantott a mélybe, ahol a falu kéményeinek füstje már csak apró, szürke pamacsnak látszott a fák koronái felett. A lovasok csörömpölését végleg elnyelte a hegyi csend.
A sziklafal alatt húzódó, természetes párkány alig volt szélesebb a tengelytávnál. Borda megfontoltan, szilárd kézzel tartotta a gyeplőt. Szótlanul figyelte a köves kanyarulatot, ahol a szekér oldala csak hüvelyknyire haladt el a csupasz kőtömbtől. Egyetlen rossz mozdulat is a szakadékba küldhette volna a fogatot, de a bevált ló magabiztosan lépkedett.
– Innen már nyert ügyünk van – dőlt hátra Mirella a bakkosáron, elégedetten kisimítva a szoknyáját. A veszély elültével a hangulata újra a megszokott, pajkos könnyedséggel telt meg. Megkocogtatta Borda vállát, s egy falat száraz kolbászt nyújtott hallgatag kísérőjének, aki elégedett mordulással vette át a csemegét.
Ahogy átértek a sziklaeresz legkeskenyebb fordulóján, a szorító tágasabbá vált, s a tölgyes szélén megcsillant a délutáni napfény. A falu és a nyomukban járó fegyveresek végleg elmaradtak mögöttük.