Menedék az indák mögött

A szederindák könyörtelenül szaggatták Mirella szoknyájának alját, de a lanyha szélben felerősödő kutyaugatás és a fegyverek csörgése nem hagyott időt a bosszankodásra. Borda nesztelenül, mégis dühödt elszántsággal törtetett előre, sárga szemeivel folyamatosan a sűrűséget kémlelve. A mohás szurdok meredek fala hirtelen tátongott előttük; a csúszós, nyirkos talajon szinte szánkázva ereszkedtek le a mélybe, ahol a fák koronái teljesen kizárták a délutáni fényt.
Mirella dühösen fújtatott, sárfoltos kezével az ágakat eltolva próbált utat törni. A völgy fenekén, egy hatalmas, kidőlt bükkfa tövében különös sziluett bontakozott ki a ködből. Egy elhagyatott, mohalepte erdészház állt ott, melynek zsindelyes tetejét félig már benőtte az erdő, mintha a természet vissza akarná követelni magának az ember építette menedéket. A tölgyfa ajtó rézsútosan lógott a korhadt sarokvason, hívogató, mégis baljós rést hagyva a sötétségbe.
Borda feszülten megállt a küszöb előtt, szőre felborzolódott, és halk, figyelmeztető morgással jelezte, hogy a levegőben idegen szag terjeng. Mirella óvatosan a tőréhez nyúlt, miközben fülét a fának nyomva hallgatózott. Odakintről, a szurdok pereméről még behallatszott a porkolábok távoli kiáltozása, de a ház belsejéből csak a csepegő víz egyenletes ritmusa felelt. Nem volt idejük válogatni: egyetlen gyors mozdulattal belökve az ajtót, behúzódtak a pókhálós félhomályba.