A mohás szurdok felé

A kemény faék pattanva szorult a helyére, a kézikocsi szerkezete pedig halk nyikordulással visszanyerte tartását. Mirella gyorsan megtörölte maszatos homlokát, miközben a sárban guggoló idős asszony értetlenül, de nem kevésbé gyanakvóan méregette a megjavított tengelyt.
– Kész is volna, néném – jegyezte meg Mirella könnyed mosollyal, miközben elrakta a kis kalapácsot. – Nem kell rögtön a pokolba kívánni minket, a kereke megint gurul.
Az öregasszony nem köszönte meg a segítséget, de tekintetéből elpárolgott a nyers harag, s helyét sürgető riadalom vette át. Csupasz, bütykös ujjával a sűrű, szederindákkal benőtt árnyékos ösvény felé bökött.
– Ha nem akarjátok, hogy a porkolábok láncra verjenek, arrafelé futsatok! – sziszegte halkan, miközben közelebb húzta magához a kocsiját. – A gázlónál állnak a tiszttartó emberkéi, de a mohás szurdok még szabad. Tűnjetek innen, mielőtt meglátnak!
A fák közül avar zörgése és nehéz csizmák koppanása visszhangzott. Borda halk morgással jelzett: a fegyveresek veszélyesen közel jártak. Mirella nem teketóriázott tovább, intett a hűséges kutyának, és az öregasszony útmutatását követve belevetették magukat a tüskés bozót sűrűjébe, épp mielőtt az első fegyveres köpenye felbukkant volna a tisztás szélén.