Menedék a ponyva alatt

A bozót mélyén megbújó, kiszuperált vándorszekér úgy állt a fák ölelésében, mint egy elfeledett szellem. Mirella finom mozdulattal hajtotta félre a ponyvára halmozott fenyőágakat, hogy utat nyisson a kordély hátuljához.
Borda egyetlen ruganyos ugrással termett a bakon, majd bentről egy elégedett horkantással jelezte: a terep tiszta, senki nem bolygatta meg a menedéket, amíg ők a szegénytelep sötét utcáit járták. A lány megkönnyebbülten sóhajtott fel, és gyorsan felmászott a hűséges eb után.
– Látod, öregfiú? Ma éjjel is túljártunk a pöffeszkedő elöljárók eszén – suttogta Mirella halkan, miközben átsimított a kutya nedves bundáján. A félelem gubanca lassan kioldódott a mellkasából, átadva helyét a jól megérdemelt elégedettségnek.
A lány ügyes kézzel felemelte a dupla padlórekesz titkos fedelét. A rejtett rekesz alján még lapult néhány száraz cickafark-nyaláb és egy kevés szárított gyümölcs, de az éjszakai portya után a ládák többsége végre kiürült. Odakint a szél panaszosan süvített a fűzfák csupasz ágai között, ám a szekér belsejében gyorsan megült a biztonságos meleg.
Mirella betakarózott a vastag pokróccal, Borda pedig szorosan a lábához kuporodott. Bár a szegénytelep adósságai nem tűntek el egyetlen éjszaka alatt, ma éjjel legalább néhány kunyhóban melegebb ébredés várta a didergőket.