Lámpás a fűzes szélén

A ponyva alatti meleg álmosságot ígért, de a pihenés nem tarthatott sokáig. Borda hirtelen felkapta a fejét, fülei meglendültek a sötétben, és vékony, fojtott morajlással jelezte: a kinti csend csupán csapda.
Mirella keze ösztönösen siklott a pokróc alól a szekér oldalára erősített tőr hűs markolatára. Nem mozdult, még a légzését is visszafogta, miközben a faágak súrlódását hallgatta. Odakint, a fűzfák takarásában száraz gally roppant meg. A szél nem lép ilyen ütemesen; valaki óvatosan, feszülten közeledett a patak gázlója felől.
A lány egyetlen apró mozdulattal simított végig Borda hátán, szótlan maradásra intve a feszült ebet. Lassan a ponyva széléhez csúsztatta ujjait, és pici rést nyitott a kordély hátulján. A sötétben hamarosan egy imbolygó, sárgás fénypont bukkant fel: a tiszttartó egyik őrszeme haladt el a bozótos szélén, lámpását magasra tartva. Fémcsatja halkan koccant a bőrvértjén.
– Csak nyugalom, öregfiú – suttogta Mirella alig hallhatóan, miközben torkában dobogott a szíve.
A fegyveres egy pillanatra megtorpant, szinte pontosan a szekér rejtekével szemben. Pásztázta a sűrűt, de a ráfektetett fenyőágak jól végezték a dolgukat. Miután a férfi egy halk morgás kíséretében továbbállt a falu felé, Mirella lassan fújta ki a bent tartott levegőt. Nyilvánvaló volt: az éjszakai portya híre már elért a fogadóig, és a szokásosnál éberebbek lettek a járőrök.