Menedék a kőkeresztnél

A patakmeder hűvös, nyirkos ölelése kész áldás volt a ködben: a sűrű fűzfák lehajló ágai természetes alagutat vontak a fejük fölé. Mirella halkan elmosolyodott, ahogy megérezte a csizmája alatt az ingoványos talajt. Borda magabiztosan, nesztelen léptekkel haladt elöl, mintha a sötét sárban is pontosan látta volna a biztonságos csapást.
Ahogy távolodtak a hajdúk őrhelyétől, a köd sűrűje lassan ritkulni kezdett a dűlőút felé vezető emelkedőnél. Az egykori vízmosás peremén öreg, kikezdett kőkereszt magasodott a sötétbe. A mohás szegélyű építmény csendes tanúja volt már sok éjszakai szökésnek és bujkálásnak, most mégis a nyugalom apró szigetének tetszett a bizonytalanságban.
Borda a kőkereszt tövéhez lépett, óvatosan körbeszimatolta a fagyos talajt, majd halkan megtelepedett a kopott talpazat védelmében. Mirella megtámaszkodott a hideg kövön, s egy pillanatra behunyta a szemét, hallgatva a táj csendjét. A fenyegető léptek s a lámpások fénye végleg elmaradtak mögöttük; a szegénytelepen rejtőzők egy időre biztonságban voltak Jakab kunyhójában.
– Jó munkát végeztünk, öregfiú – suttogta Mirella, és finoman megsimogatta a kutya nyakát. – A hajdúk még órákig kergethetik az árnyékukat a gázlónál.
A lány belenyúlt a köpenye belső zsebébe, hogy ellenőrizze a maradék kincseket s az útrakészülést. A kőkeresztnél megszabott pihenő csak rövid lehetett, de arra épp elegendő volt, hogy új irányt szabjanak a fagyos éjszakában.