A ködfal rejtekében

A tejszerű köd szinte magába nyelte a szegénytelep szélső kiskertjeit, ahogy elhagyták a kunyhó védelmét. Mirella szorosan Borda mögött lépdelt, ügyelve rá, hogy a zúzmarás gallyak ne reccsenjenek meg a talpa alatt. A csípős, nedves levegő végigfújt a telkeken, de a lány ébersége egyetlen pillanatra sem lankadt.
Borda halk szimatolással torpant meg a roskadozó kerítéslécek tövében. Szőr borzolódott a hátán, amint a sűrű homályt kémlelte. Odébb, a gázló felé vezető dűlőút torkolatában egy sárgás lámpásfény derengett át a szürkeségen. A hajdúk hátrahagyott őrszeme még javában ott őrködött, meggátolva a megszokott átkelést.
„Nem arrafelé” – suttogta Mirella alig hallhatóan, és óvatosan Borda marjára fektette a kezét. – „A patakmeder fűzfái között szélcsendesebb a köd. Ott nem látnak meg.”
Borda egyetlen halk horkantással jelezte, hogy érti a szót, s azonnal irányt váltott. A sűrű galagonyás védelmébe húzódva, az elvadult telkek mezsgyéjén haladtak tovább. A félhomályban minden gyanús árnyék elmozdulni látszott, de Mirella biztos kézzel mutatta az utat a csalitos mélye felé. A távoli lámpás fénye lassan elhalványult mögöttük, jelezve, hogy sikerült észrevétlenül kikerülniük az őrszemet.