Galagonyás ösvény a szántón

Mirella ujjai meglelték a zsebében lapuló kis bőrszüszőt, amelyben a rejtett szekér kulcsa és a következő állomásuk apró jegyzete pihent. Egyetlen nyugodt pillantást vetett a kőkereszt mohás karjaira, majd halk cuppantással jelzett kísérőjének. Borda azonnal talpra ugrott, rázott egyet a fülén, s elszántan a dűlőút felé fordította fekete orrát.
A sűrű ködpaplóról lassanként lepattogzottak a hajnal első szürke fénysugarai. A gázló felől már egyáltalán nem hallatszott a hajdúk kiabálása; a strázsákat minden bizonnyal a mocsaras nádas felé hajtotta saját gyanakvásuk. Mirella ajkán apró, hamiskás mosoly bujkált. Mindig örömmel töltötte el, amikor a pöffeszkedő fegyveresek a saját árnyékukkal vívtak hiábavaló csatát a nyirkos sötétben.
– Ideje megkeresni a ponyvát, öregfiú – suttogta a lány, s határozott léptekkel indult meg a szántóföld szélén húzódó galagonyás árnyékába. A tüskés bokrok védelmében kanyargott az a rejtett szekérnyom, ahol a hűséges málhás ló és a dupla fenekű ekhós kocsi várt rájuk.
A szegénytelepen hagyott cipók és elemózsia után most a saját készleteiket kellett felmérniük, mielőtt a kora reggeli kofák elárasztanák a városszéli utakat. Borda elégedett horkantással lépkedett Mirella mellett, ugrásra készen figyelve a bokrok susogását. A veszély elmúlt, s a galagonyás mögött már felsejlett a szénaboglya védelmébe rejtett szekér ismerős körvonala.