Gyeplő a hajnali fényben

A szénaboglya tövében pihenő ekhós szekér nyirkos ponyvája pontosan úgy állt, ahogy hagyták. Mirella gyors, fürkésző pillantást vetett a kerekek körüli puha földre. Idegen csizma nyomának nyoma sem volt, csupán a málhás ló horkantott fel halkan, megérezve gazdája közeledtét.
– Csak semmi hajcihő, öregem – vetette oda élesen a lány a szürke lónak, miközben a bőrszüszőből előhalászott vaskulccsal a tengely mögötti rejtett rekesz zárajához lépett. Borda fojtott morajjal kerülte meg a hátsó kereket, orrát a szalmabálák közé fúrva. Veszélyt ugyan nem szagolt, de a hajdúk közelsége még mindig borzolta a szőrét.
Mirella száraz koppanással fordította el a kulcsot. A dupla fenék alól elővillantak a gondosan bebugyolált portékák: a tiszta vásznak, a szárított gyógynövények és az a néhány csiszolt üvegcse, ami a közeledő vásárban szép hasznot hozhatott a gőgös uraságok kárára. A szegénytelepen elosztott cipók helyén tátongó űrt gyorsan átrendezte, hogy a hajdúk szeme elől elrejtsék a fennmaradó holmit.
– Na, Borda, ne méregesd a tüskebokrot, inkább pattanj fel! – mordult a lány, s a bakra hágva magához ragadta a gyeplőt. – A köd oszlik, s ha a kofák megelőznek a városkapunál, lőttek a jó helyünknek.
A szekér halk nyikordulással indult meg a galagonyás menti szántón. Mirella éles tekintettel kémlelte a dűlőutat: a portyázókat kijátszották, de a nap igazán csak most kezdődött.