A kőhíd felé vezető úton

A lassan oszló párából kanyargós dűlőút bontakozott ki, amely a városba vezető öreg kőhíd felé tartott. A hajnali nap első aranyló sugarai megcsillantak a gyeplő cserzett bőrén és a szürke ló dús sörényén. Mirella egy laza mozdulattal feljebb húzta vállán a kendőt, s a bakon ülve magabiztosan, mégis könnyed kézzel tartotta az irányt.
Borda a lábánál pihentette a fejét, de hegyezte a fülét az útszéli bokrok zizzenéseire. A távolból már halványan hallatszott a város ébredező moraja: a korai kakasszó, a kovácsműhelyek első pörölycsapásai és a kapu előtt gyülekező teherhordók távoli zaja. A hajdúk éjszakai portyája kudarcba fulladt, így a lány ajkán piciny, önelégült mosoly bujkált.
– Látod, öregfiú? Aki korán kel, az nemcsak aranyat lel, de a vámost is álmosan találja – kuncogott halkan Mirella, miközben elhaladtak egy kidőlt fűzfa mohás törzse mellett. A dupla fenékben lapuló kelmék és finom balzsamok biztonságban pihentek, a piaci kofák pedig még javában a szekereik ponyváival bajlódtak a kapu túlsó oldalán.
Az út kanyarulatában egy sárba ragadt, zöldséggel teli kézikocsi tűnt fel, amelyet egy didergő öregember próbált kétségbeesetten kiszabadítani. Mirella finoman félrerántotta a gyeplőt, s a szekérrel a keményebb fűcsomókra kormányzott, hogy elkerülje az ütközést. Ahogy elhaladtak a megkönnyebbült apóka mellett, a lány még egy bíztató noddintással és egy jókedvű intimszóval ajándékozta meg az öreget a kibontakozó reggeli fényben.