A hídvám árnyékában

A zöldséges kocsi hamar elmaradt a hátuk mögött, s a dűlőút kisvártatva csatlakozott a szélesebb, köves országútba. A kőhíd már alig pár száz lépésnyire emelkedett a kanyargó patak felett. A pillérek körül halkan csobogott a víz, s a hajnali pára finom fátylat vont a durván faragott korlátra.
Mirella meglazította a gyeplőt, hagyva, hogy a szürke ló komótos trappban érje el az emelkedőt. Borda felemelte a fejét, orrcimpái megremegtek a friss reggeli levegőben, amibe a folyóparti iszap és a közeli sörfőzde füstjének szaga keveredett. A lány megigazította vállán a kendőt, s egy gondosan begyakorolt, kedves, mégis magabiztos mosolyt varázsolt az arcára.
A híd túloldalán álló strázsaház előtt valóban álmosan dörzsölte a szemét a magányos vámőr. Lándzsájára támaszkodva ásított egy akkorát, hogy a vállára vetett suba majdnem kicsúszott a kezéből. Fogalma sem volt róla, hogy a közeledő ekhós szekér dupla fenekén milyen értékes kelmék és balzsamok rejtőznek.
– Jó reggelt, vitéz uram! – kiáltott oda Mirella csengő, jókedvű hangon, amint a szekér zökkenve megállt a híd feljárójánál. – Remélem, a csillagok vigyázták az álmát, míg mi a hajnali ködben zötykölődtünk a vásár felé.
Borda halkan felmordult, s felült a bakon, fenyegető árnyékot vetve a sárga csizmás hajdúra, aki rögtön meggondolta magát, mielőtt túl alaposan belenézett volna a ponyva alá.