A szegénytelep kapujában

A vámőr igyekezett úgy tenni, mintha csupán a szigorú kincstári garast keresné a zsebében, de tekintete újra meg újra Borda széles mellkasára s sötét, vészjósló szemeire tévedt. Mirella csilingelő kacagással ejtett két kopott rézpénzt a strázsa reszkető tenyerébe, majd gyengéden megsuhogtatta a gyeplőt a szürke ló füle felett. A szekér kerekei zökkenve gördültek át a kőhíd túlsó oldalára, maga mögött hagyva a vámszedő bódéját.
Ahogy áthajtottak a vízen, a hajnali köd lassan oszlani kezdett, felfedve a városszéli szegénytelep görbe, sárkás sikátorait. Itt már nem jártak hajdúk; a módos polgárok és a tekintetes urak messzire elkerülték ezt a vidéket, ahol a szalmás agyagfalakról mállott a vakolat, s a kéményekből fojtogató tőzegfüst szivárgott.
Mirella magabiztosan irányította a lovat a sáros kanyarokban, míg végül egy roskadozó, nádtetős kunyhó mögött állította meg a fogatot. Borda egyetlen halk szóra nesztelenül ugrott le a bakról, és a kerítésrésen átlépve vigyázta a néptelen utcát.
A kunyhó faajtaja résnyire nyílt, s a félhomályban egy didergő asszony meggyötört arca bukkant elő. Mirella meleg mosollyal nyúlt a ponyva alá, hogy elővegye a rejtett zugból a meleg takarókat és a száraz cipókat.