Menedék a gázlón túl

A sodrás meglódította a szekér oldalát, de Borda biztos kézzel tartotta a gyeplőt. A lovak patái végül szilárdabb talajt értek, s a nedves kavicságyat felváltotta a túlsó part puha, cuppogó iszapja. Ahogy a füzek jótékony árnyékába értek, a közeli kunyhók füstszagú melege szinte megölelte őket.
A tűzfényben egy csontos, didergő kisgyerek alakja bontakozott ki az egyik fűzfa törzse mögül. Tágra nyílt szemmel bámulta az éjféli jövevényeket, rongyos gubáját szorosan magára tekerve. Mirella arca azonnal meglágyult; a csaplárral szembeni maró gúny finom, gondoskodó mosollyá szelídült.
– Ne félj, kisfiam! Nem a tiszttartó hajdúi vagyunk – mondta halk, dallamos hangon Mirella, miközben könnyedén leugrott a bakról.
Benyúlt a szoknyája redői közé, s a kapzsi csaplártól kicsalt ezüstökből kiemelt két fényes tallért. A gyermek gyanakvó tekintete csodálkozásba csapott át, amikor Mirella a kis markába nyomta az érméket, s még egy meleg gyapjútakarót is a vállára kanyarított.
Borda addigra kikötötte a lovakat a legközelebbi fához. Éber szemei még egyszer átpásztázták a sötét folyóvizet, de a kunyhókból kilépő szegények már barátságos mormogással vették őket körül. A túlsó part népe pontosan tudta, ki szorul menedékre az éjszakában.