Tűzfények a túlparton

A víz hűvös párája már messziről megcsapta az arcukat, ahogy a szekér kiért az erdei fák sűrűjéből. A gázló sötét szalagként terült el előttük, a sekély meder kövein fehéren tajtékzott a sodrás. Borda megrántotta a gyeplőt, s a lovak halkan horkantva álltak meg a nedves kavicságyon.
– Túl mély a meder közepe, éjjel könnyen felborulunk – sziszegte Borda, miközben feszülten méregette a túlpartot. Szeme sarkából a sötét bozótot leste, mintha minden bokor mögött üldözőket sejtene.
Mirella előrehajolt a bakon, és a víz túloldalán derengő apró, sárgás tűzfények felé mutatott. A gázló túlsó lankáján szegénycsaládok rögtönzött kunyhói húzódtak meg a füzesben.
– Ne gyáva szellemeket láss a fák közt, Borda! – suttogta Mirella, de maga is önkéntelenül hátrapillantott a sötétbe burkolózó erdei útra. – Hajts a gázló bal szélére, ott sekélyebb a víz. A túlsó parton biztonságban leszünk, a szegények nem adják fel a hozzánk hasonlókat.
Borda csendben bólintott, és óvatosan a vízbe vezette a fogatot. A kerékagyak csikorogva merültek a hűvös habokba, a hirtelen locsogás megtörte az éjszaka csendjét.