Éjszakai gördülés a gázló felé

A szekér deszkái reccsentek Borda nehéz léptei alatt, miközben Mirella egyetlen ruganyos mozdulattal felpattant a bakra. A lovak türelmetlenül horkantottak a sötétben, megérezve a feszültséget; Borda kurta, éles füttyel és a gyeplő határozott rántásával indította útnak a fogatot. A fogadó udvarának félhomálya lassan elmaradt mögöttük, a füstös ablakok fénye apró ponttá zsugorodott a sűrűsödő éjszakában.
Mirella mélyet lélegzett a friss levegőből, mintha le akarná mosni magáról az ivó fülledt gőzét és a csaplár izzadtságszagú kapzsiságát. Keze a köpenye zsebébe siklott, s ujjaival végigsimította a nehéz ezüstpénzek hideg, barázdált szélét. A csengő hang, ahogy egymáshoz koccantak, hamar elfeledtette vele az esti bosszúságokat.
– A fukar dög még órákig dörzsölgeti majd a repceolajat az ízületeire, mire leesik neki a tantusz – mondta Mirella éles, gúnyos hangon. – Ha elég erősen hisz benne, talán még a köszvénye is elmúlik tőle!
Borda nem mosolygott. Szeme a sötét utat pásztázta, ujjai fehéredésig szorították a bőrszíjat. Éles, vágó hangon felelt:
– Inkább azon gondolkozz, hova rejtjük a szekeret, ha a csaplár rájön a cselre és utánunk küldi az ispán hajdúit. Nem hiányzik egy nyílvessző a hátamba.
– Puhány vagy, Borda! – vetette oda Mirella, de a hangjában bujkáló melegség elárulta. – Ez a pénz a gázlónál didergő pulyák téli takarójára pont elég lesz. Ha meg üldözőbe vesznek, majd adsz nekik a botoddal.
A szekér zötyögve fordult rá a köves erdei csapásra. A távolból már a víz halk morajlása hallatszott.