Ezüstök a zsebben

A három ezüst szinte égette Mirella tenyerét, amikor a kapzsi gazda reszkető ujjai közül a markába söpörte őket. A csaplár már boldogan szorongatta a sárgás folyadékkal teli üvegcsét, mintha a világ legdrágább kincsét tartaná a kezében, s vakon dörzsölte a tenyerét a remélt haszon gőgjében.
– Használja bölcsen, jóember, mielőtt elpárologna a szer szerencséje! – vetette oda Mirella cinkos mosollyal, miközben kecsesen felállt a fapad mögül.
Borda nem várt a második intésre. Hatalmas, fenyegető alakja felemelkedett a sötét sarokból, s fojtott, szaggatott mormogással indult meg az ajtó felé. A fogadós ijedten lépett hátra a válla mögé vetülő árnyék láttán, ügyet sem vetve arra, hogy a távozó vendégek a bőséges étel mellé még némi plusz nyereséggel is gazdagodtak.
A hűvös éjszakai levegő megváltásként érte őket, ahogy kiléptek az ivó fojtogató füstjéből. A veszély érzete azonban nem csökkent: a határvidéki feszültség továbbra is a tarkójukon tanyázott.
– Gyorsan, Borda! Mielőtt rájön, hogy csak megsárgult repceolajat vett a pénzén – suttogta Mirella halkan, miközben szorosabbra húzta a köpenyét. Borda szótlanul bólintott, s már a szekér felé intett feszült mozdulattal.