Aranyló elixír az asztalon

Mirella lassan engedte le a kanalat, majd teátrális sóhajjal fordult a közeledő fogadós felé. Finom mozdulattal nyúlt a táskájába, s egy apró, csiszolt üvegcsét húzott elő, amelyben sűrű, sárgás folyadék gyöngyözött a tűz fényében.
– Kedves gazda – szólalt meg halkan, óvatosan körbepillantva. – Kiváló az étel, ám a szomszéd vármegye elöljárói mostanában jóval finnyásabbak. Ismeri a velencei kalmárok ritka elixírjét?
A csaplár szeme kapzsin felcsillant, s azonnal közelebb lépett az asztalhoz. Borda erre halk, morgásszerű mormogással mozdult meg a homályos sarokban, feszülten megfeszítve széles vállát. A fogadós riadtan megtorpant a fenyegető árnyék láttán, de a tekintetét nem tudta levenni a csillogó fioláról.
– Miféle csoda az, tekintetes asszony? – kérdezte fojtott hangon a gazda, s önkéntelenül a köténye alatt lapuló erszénye felé nyúlt.
– Egyetlen csepp ebből az olajból, és a leghitványabb mócsingból is királyi pecsenyét varázsol – suttogta Mirella pikírt mosollyal. – Csupán három ezüstöt kérek érte. Igazi ráfizetés nekem, de a jó vendéglátást mindig meghálálom.
A kapzsi férfi nem habozott tovább: reszkető ujjakkal halászta elő az ezüstöket, vakon bízva a gyors nyereségben.