Gőzölgő tálak az ivóban

Az ivó alacsony mennyezetű, fagerendás termébe lépve Mirella elégedetten szippantotta be a fűszeres húsleves és a frissen sült kenyér marasztaló illatát. A zugban pattogó tűz melege azonnal eloszlatta a határvidéki hajsza maradványait. Borda, mint mindig, most is óvatosan lépett be: megvárta, míg Mirella kiválasztja a sarokban álló, félhomályos asztalt, ahonnan a bejáratot és az ablakokat is szemmel tarthatta.
A megszeppent legény sietve törölte le a kopott tölgyfa asztalt egy viseltes ronggyal, miközben remegő kézzel rakott le eléjük két kupica karcos pálinkát. Mirella egy halvány mosollyal megnyugtatóan intett a fiúnak, majd az erszényébe nyúlva egy fényes rézgarast csúsztatott a tenyerébe.
– Ne remegj, fiam, a társam csak akkor harap, ha nem kap időben ennivalót – mondta nyájasan, mire a legény megkönnyebbülten szaladt a konyha felé.
A csaplár maga hozta ki a gőzölgő, sűrű gulyást és az omlós marhahúst. Amikor meglátta Mirella finom kelméjű ruháját és Borda komor tekintetét, rögtön dörzsölni kezdte a tenyerét, abban bízva, hogy tehetős vándorok vetődtek el hozzá. Mirella pikírt mosollyal vette tudomásul a fogadós mohóságát, s miközben az első kanál forró ételt a szájához emelte, fejben már megfogalmazta a következő tervét, amivel a kapzsi gazda erszényét kissé megkönnyíti majd.